Tisztelt Publikum! Első blikkre nem sok minden változott a Fővárosi Nagycirkuszban az elmúlt 25 évben, de a látszat… – mint az közismert. A hétvégén felpakoltuk a gyerekeket a hátunkra és elzarándokoltunk a nemzeti cirkuszélet Mekkájába.

Előljáróban jegyzem meg, hogy már a szilveszteri jegyvásárláskor tettem egy illegális sétát a cirkusz épületében: igaz, csak a mellékhelyiséget kerestem, de véletlenül az artistapróbába is belenézhettem az erkélyülések közül. (Tehetek én arról, hogy minden ajtó nyitva volt és sehol egy lélek? Végül az ügyeletes ruhatáros néni zavart ki…) Szóval az első kósza séta során feltűnt, hogy a Fővárosi Nagycirkuszban a szőnyegek, a székek, a függönyök – és valószínűleg a ruhatáros nénik is – még mindig ugyanazok, mint állítólagos gyermekkoromban, amiről csak töredékes emlékeim vannak. A cirkusz dimenzióinak változására pedig kézenfekvő magyarázatnak tűnik, hogy az egyedfejlődésből adódó természetes növekedésem hatására a porond és a nézőtér is nagyjából a harmadára zsugorodott!

A cirkusz persze rengeteg – objektív és szubjektív – változáson ment keresztül. Tekintve, hogy a létesítmény fennállásának 120. évfordulóját ünneplő gálaműsorra vettünk jegyet, a porondmester is ejtett néhány szót erről a jelenségről. Szerinte csak egy valami nem változott az elmúlt évtizedekben: azok a csillogó szemek a nézőtéren! (Külön hálás vagyok azért az ismeretlen érzésért, hogy van egy hely, ahol én is a gyerekek közé tartozhatok, újra, még ha csak két órára is!)
De lássuk, mi történt az elmúlt negyed évszázadban a porondon és a fejemben… Ha valami nem múlik vagy kopik el a cirkuszban, akkor az az, hogy megint őrülettel határos, végtelen lelkes izgalom öntött el, amikor lekapcsolták a világítást és a zenekar belekezdett a cirkuszi indulóba!

Aztán bang! Az első trauma! Bejött a bohóc… Mindig is gyűlöltem a bohócokat! A hazugság, az alakoskodás netovábbja – gondoltam kölyökként. A nyilvánvalóan boldogtalan mókamester… Aztán bang! Második trauma: egész jópofának tűnt Henry, a bohócok hercege Venezuelából… Az előadás végére aztán feje tetejére fordult a belső, szaros kis világom: tegnap óta van egy bohóc a világon, akit nem tudok a többévtizedes klisék szerint utálni! Sőt! Henry, a bohócok hercege Venezuelából új minőségi szempontot hozott a bohócokkal kapcsolatos elképzeléseimbe és már csak azt sajnálom, hogy egyszer sem engem hívott szerepelni a porondra, bár az erkélyjegyeinkkel nem is számíthattam másra.

Gyerekfejjel nem csak a bohócokat utáltam, hanem az állatos produkciókat is! Ez nem változott azóta sem, végtelen szánalom és sajnálat kavargott bennem, amikor Természet Anyánk idomított példányai megjelentek a porondon: elefánt fejdíszben, kismajom rózsaszín tüllben stb. Viszont feltehetően az állatvédő lobbi hatására, már éppen csak annyit szerepelnek állatok a műsorban, hogy a cirkusz ne maradjon állatos műsorszám nélkül. A zebra lényegében kétszer végig szaladt a porond szélén, az óriáskígyót egyszer a nyaka köré tekerte az orosz idomár, a kenguru két kört ugrált, a láma hármat – igaz, ő a leültetett tevék púpjai között -, az elefánt-jelenet azonban sokkolt. Nem győztünk hazudozni a gyerekeknek, hogy az orosznak öltözött német idomárok csak a levegőbe csapkodnak az ostorokkal és nem az elefántokra, akikkel olyan hüje mutatványokat végeztettek, amikről meg nem győztünk hazudozni a gyerekeknek, hogy igenis érdekes mutatványok… Hányinger keltő volt, hogy a jelenlétemmel is támogatom, hogy állatokat verjenek szaros, néhány tízezer forintos haszon reményében! Aztán a légtornász lány, akit az elmúlt 25 év alatt észrevétlenül megkedveltem, enyhítette a feszültséget és végtelenül boldoggá tett Sárikám csalódása is, miszerint kevés állatot látott ugyancsak rövid ideig a porondon!

Én pedig ugyancsak hüje kisgyerek lehettem, mert – bár mindig is vonzott és lenyűgözött az artisták titokzatos világa – soha nem tudatosult bennem, hogy micsoda emberfeletti munkát végeznek az ugrócsoportok, a légtornászok, a gumi-kisasszonyok és persze a zsonglőrök is. Lángoló hullahopp karikán átugrálni egy drótkötélen tíz méter magasan biztosítás nélkül? Meg ugrálókötelezni? Meg egyik ember válláról a másikéra szaltózni? Egy cilindert lábbal feldobni és az orrhegyen egyensúlyozni? Majd beszartam a gyönyörűségtől!

Mindemellett a cirkuszi koncepció elképesztő modernizációs átalakuláson ment keresztül, mióta utoljára ott jártam! A technikai fejlődés mellett nem hagyhatom szó nélkül Henry, a bohócok venezuelai hercegének záróakkordját, amikor egy a porond közepén véletlenül ottfelejtett kalapot a fejébe húzva lenyomta a legismertebb Jacko-tánclépéseket az egyébként zseniális cirkuszi zenekar alig felismerhető Billy Jean-feldolgozására!

Jelen pillanatban pedig alig várom, hogy kiderüljön: tudunk-e jegyet szerezni a januárban esedékes, kétévente megrendezett cirkuszi találkozóra, ami már csak azért is izgalmas, mert a nézőtér tele van producerekkel, akik a korlátozott számú nyilvános előadásokon választják ki a jövő nagy mutatványosait! Ha valakinek van elfekvőben pár jegye, dupla áron átveszem!